Mondok egy mesét a paksi harangszóról

Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer ucca. A Kalapucca két dologról volt híres. Arról, hogy naponta többször is olyan kedves harangszó töltötte meg amit még nagyon régen mamáéknál hallottam utoljára.

Aztán volt még ott valami más is. Egy ház tele szeretettel meg kávéscsészékkel,

gondoskodással meg horgolt asztalterítővel,

csoda szemű kiskutyával,

harangvirággal, a Gardéniának az illatával,

rozsdás aknafedővel nagyszerű férjjel és odafigyeléssel meg amit régen ritkán látott az ember: törékenynek tűnő kezekkel.

Nem csak úgy termett ott ez a sokminden, mert ezek nem teremnek csak úgy hanem belerakta őket egy törékenynek tűnő szöszi lány akit úgyhívnak, Hogy Iványi Krisztina.

Azt mesélte, azelőtt nem volt minden így.

Voltak falak meg pirostető és kert meg kerítés kőből, felfutó borostyán,kedves szomszédok és bár a ház üres volt mégis olyan biztos volt benne, hogy ez lesz az otthona. Aztán elkezdett csodát csinálni. A boldogság meg észrevette, hogy micsoda dolog van itt készülőben hát fogta magát és beköltözött ő is.

Ha Pakson jártok jusson eszetekbe, hogy a harangszó azóta szól sokkal kedvesebben.